Bármilyen gondolat vagy érzelem ébred benned a meditáció során, hagyd, hogy felbukkanjon, és azután lenyugodjon, mint az óceán hullámai. Bármire gondolsz is magadban, engedd, hogy a gondolat szabadon felötöljön és lenyugodjon.
Ne ragadd meg, ne tápláld, ne kényeztesd, ne ragaszkodj hozzá, és ne kíséreld meg megszilárdítani. Ne fuss a gondolatok után, s ne hívd elő őket; úgy tekints rájuk, mint az óceán saját hullámaira, vagy az ég a rajta átvonuló felhőkre. Hamarosan azt tapasztalod, hogy gondolataid olyanok, mint a szél, jönnek és mennek. A titok abban rejlik, hogy nem "gondolkodni" kell a gondolatokról, hanem hagyni, hogy maguktól folyjanak át az agyadon, anélkül, hogy hordalékaikat leraknák benned.
Buddha derűs, alázatos méltósággal ült a földön, felette az ég, körülötte a lég, mintha csak azt példázta volna, hogy a meditációban az ember nyitott, az éghez hasonlatos tudattal ül, mégis jelenvalóan, földhöz kötötten és biztos alapokon. Az ég végtelen természetünk, amely határtalan, és korlátokba nem ütközik, a föld pedig valóságunk, viszonylagos és hétköznapi állapotunk. A meditációban felöltött testtartás jelképezi, hogy összekapcsolódik bennünk a végtelen és a hétköznapi valóság, az ég és a föld, a menny és az e világ, mint egy madár két szárnya, eggyé ötvözve magában tudatunk éghez hasonlatos, halál nélküli, és földhöz hasonlatos, múló, halandó természetét.
